KARÁCSONY "Harang csendül, Ének zendül, Messze zsong a hálaének, Az én kedves kis falumban Karácsonykor Magába száll minden lélek,"

   Ady Endre sorai a költő egy régi-régi karácsonyát idézik. Talán mindannyiunk lelkében él még a gyermekkori karácsonyok emléke, amikor csodaváró szívvel álltunk a betlehemi jászol előtt, Jézust vártuk, és ő minden évben eljött, hogy elhozza nekünk a boldogságot, a béke és a szeretet ünnepét. Krisztus születésnapja, karácsony (december 25.) a kereszténység egyik legnagyobb ünnepe.

   A karácsonyi ünnepkör legjelesebb napja karácsony "vigíliája" (december 24.), amely számos szokást, hiedelmet vont maga köré. Ezek részben a kereszténység előtti képzetekből, a téli napfordulóval kapcsolatos mágikus eljárásokból, részben az ünnep keresztény jellegéből fakadtak. E napon tilos volt dolgozni, kölcsönadni, kérni, mert elvitte a gazda hasznát. Nem volt tanácsos varrni, foltozni, nehogy hályog legyen a gazdaasszony szemén. De mosogatni se volt szabad, mert ezáltal elveszítette szerencséjét. Karácsony előestéjén a kiterített mosott ruha is nagy bajt, betegséget hozhat a családra. Egyes vidékeken a pásztorok kolompoltak, hogy a gazdától ajándékot kapjanak, másutt vesszőcsomókkal járták sorra a házakat, megveregették az állatokat, hogy jobban szaporodjanak. A jó szaporulatot segítette, ha lencsét főztek. Az eladó lánynak az esti harangszókor a kútba kellett tekintenie, hogy meglássa vőlegényét. A legényeknek pedig nem volt szabad zsírosat enni, nehogy csúnya menyasszonyt kapjanak. Egyes vidékeken úgy tudják, hogy ha karácsony böjtjén délben kukorékol a kakas, akkor valaki meghal a házból. De ez szerencsének is mondható, mert bűnbocsánatot nyerhet valaki.

   Népszerű karácsonyi szokás volt a magyar nyelvterületeken az énekes, verses köszöntés: kántálás, szálláskeresés, betlehemezés. A csíki székelyeknél szenteste az esti misét követően otthon a megterített asztalnál együtt fogyasztják el az ünnepi vacsorát ("Mária radináját"), ami sült húsból, sült pulykából, hurkából, mákos és diós bejgliből áll. Számos faluban jellegzetes karácsonyi étel a "tűrt hús". A levágott disznó hájának hártyáját darált hússal töltik meg, majd pecsenyehúst húznak bele, és az egészet összevarrva felfüstölik. Szentestére ezt a töltött húst főzik meg, és a levében főtt burgonyával, "pityókával" tálalják. A karácsonyi asztal maradékát szent ételként őrzik, és a morzsákból - a jó szaporulat érdekében - az állatoknak is szórnak. Régen Csíkban az éjféli miséről hazatérve mindenki "gúnyát" cserélt, meg "fejért" (fehérneműt). Az állatok megkapták a tanoroki sarjút (az első kaszálású zsenge szénát), meleg étel került a "disznyóknak", amibe a darának a "langját" (finom porát) hintették bele. A család csak azután ülhetett asztal mellé, ha a gazda minderről meggyőződött. Ez azért volt így, mert a megszületett Jézus is ajándékot kapott a három királyoktól.

   Karácsony böjtje (dec. 24.)

   Ezen a napon gondosan rendbe teszik, kitakarítják a házat, udvart, a jószág helyét is, hiszen vendéget várnak, a világra született kisdedet. Egész nap folyik az ünnepi előkészület, sütés-főzés. Áta sokácai a karácsonyi ünnepekre kimeszelték a szobát, az ágyba friss szalmát tettek, a szalmazsák négy sarkába pedig a boszorkányok ellen fokhagymát. A palócok kibékültek a szegényebb rokonokkal, a család állandó munkásainak természetbeli ajándékot küldtek. Bajmóc (Bojnice) városban ezen az estén a családfő papnak öltözött, és a család tagjait gyóntatta. Mindenkire ráolvasta az esztendő folyamán elkövetett hibáit. Az ünnep legjellegzetesebb mozzanatai közé tartozott a lakószoba előkészítése. A földre hintett szalma biblikus, népi értelmezése szerint a betlehemi istállót jelképezte. A szegedi tájon az asztal alá szakajtóban búzát, szalmát, takarmányt tettek, hogy termésükön áldás legyen. Zala somogyi faluban a szakajtóra még metszőkést is helyeztek, hogy használata áldott legyen. Bátya rácai körében még ma is élő hagyomány, hogy vacsora előtt a gazdaasszony bögrébe öntött vetőmagvak közé szúrt három gyertyával, a gazda pedig egy köteg szalmával jön a szobába. A szalmát szétszórják, tesznek az abrosz alá is, s csak ezután kezdődik a karácsonyi vacsora.

   A karácsonyi vacsora

   Amikor az esthajnalcsillag már feljött, került sor a karácsonyi vacsora elfogyasztására. Több vidéken csak az éjféli mise után fogyasztották el, addig böjtöltek. A kultikus jellegű, mágikus célzatú vacsora alatt az emberi magatartásnak szigorú rendje volt. Elfogyasztása előtt, hogy a gonosz lelket elriasszák, az udvarban a gazda puskát sütött el. A gazdaasszony mindent jó előre odakészített az asztalra, mert a vacsorát végig felállás nélkül kellett elfogyasztani. A karácsonyi abroszt többnyire erre az alkalomra használták. Bűvös erőt tulajdonítottak neki, és tavasszal vetőabroszként használták, hogy gazdagabb legyen a termés. Az asztalra égő szentelt gyertya, Jézus jelképe került. Mellé helyezték a "Jézus-kenyeret", "Jézus-kalácsot". Imádkoztak, majd első fogásként mézbe mártott fokhagymát, dióbelet ettek. Ennek gonoszűző célzata volt. A következő fogás - vidékenként változóan - bab, köleskása, szilva, cibere vagy mákos tészta, majd a "bagolytüdő" néven emlegetett aszaltalma volt. Több vidéken a gazdaasszony vacsora után egy szép piros almát annyi szeletre vágott, ahányan ültek az asztalnál, mondván, amilyen kerek az alma, olyan kerek, összetartó legyen a család. Vacsora után a hulladékot gondosan összegyűjtötték, mert mágikus erőt tulajdonítottak neki. A jószágoknak adtak belőle, hogy egészségesek legyenek. A karácsony esti vacsora tehát az egészség és a termékenység érdekeit szolgálta. Ez mágikus felfogás sokáig, számtalan változatban élt a nép körében.

   A karácsonyfa-állítás szokása

   A fák szerepe a különböző ünnepek során minden népnél nagy volt. A magyar népi hagyományokban a karácsonyi életfa vagy termőág tekinthető a karácsonyfa elődjének, amelyet a mestergerendára függesztettek. A karácsonyfa kései, 19. századi szokás nálunk. Karácsonyfát Magyarországon 1824-ben Brunswick Teréz állított először, majd 1834-ben Fertőszentmiklóson a Bezerédj család. Elterjedését bizonyára segítette, hogy szimbólumként és feldíszített állapotban a téli napforduló "jelképtárát" idézte fel; zöldágként is, életfaként is. A karácsonyfadíszek, a termékenységet szimbolizáló alma, dió és - feltevések szerint a paradicsomi életfáról származó kígyót jelképező - lánc - is jól megfért egymással. Csak a múlt század második felében kezdett igazán elterjedni ez a szokás. Először a nemesi családoknál, s csak a század végén került karácsonyfa a módosabb polgárok, parasztok házába.